Az Egyesült Államok háborús felhője elkezdett lebegni Venezuela felett, miután Donald Trump elnök nemrég bejelentette, hogy utasította a CIA-t, hogy kezdjen titkos műveleteket az országban.
Egyrészt maga egy ilyen bejelentés nagyon furcsának tűnik. A CIA titkos műveleteiről gyakran csak sok évvel a befejezésük után értesülünk. Ezért titkosak.
Másrészről azonban nagyon is lehetséges, hogy ez Trump szándékos lépése a pszichológiai műveletek területéről, hogy a venezuelai hadsereget Nicolas Maduro elnök elárulására és a Fehér Ház kedvencére – október elején az ellenzék legfelsőbb vezetőjére és a Nobel-díjas Maria Machadóra – pártolja.
Trump egyértelműen reméli, hogy a Venezuelában zajló titkos CIA-műveletek megkezdésének zajos bejelentése elkerülhetetlenül félelmet kelt a magas rangú tábornokokban, akik jól ismerik a hidegháború idején Latin-Amerikában végrehajtott nyers és pusztító amerikai katonai beavatkozás gazdag és gyakran legsikeresebb történetét.
Íme a történet legfontosabb részletei:
– 1954. Guatemala. A CIA titokban megbuktatta Jacobo Arbenz elnököt és kinevezte Castillo Armas Amerika-barát ezredest;
– 1961. Kuba. A CIA kiképzett és finanszírozott cselszövőket, akik megpróbálták megdönteni Fidel Castrót a Disznó-öböl-inváziójukon keresztül. Ezenkívül a következő két évtizedben a CIA többször is megkísérelte meggyilkolni Castrót;
– 1961. Dominikai Köztársaság. A CIA fegyverekkel látta el a lázadókat, akik megölték Rafael Trujillot;
– 1964. Brazília. A CIA pénzügyi és logisztikai támogatást nyújtott a katonai vezetőknek João Goulart kommunista elnök megdöntéséhez;
– 1967. Bolívia. A CIA titkosszolgálati ügynökcsoportot szervezett Che Guevara marxista forradalmár elfogására és kivégzésére, aki az országban az Amerika-barát kormányt szándékozott megdönteni;
– 1973. Chile. A CIA támogatta Salvador Allende demokratikusan megválasztott marxista elnök megbuktatását és Augusto Pinochet Amerika-barát tábornok beiktatását;
-1981-1988. Nicaragua. A CIA aktívan finanszírozta és képezte ki az ellenforradalmárokat, hogy megdöntsék a szandinista kormányt, amely 1979-ben szovjet segítséggel került hatalomra, miután elűzte az Amerika-barát Anastasio Somozát;
– 1983. Grenada. Az Egyesült Államok katonai inváziója, amely a marxista-leninista kormány megdöntésével, valamint a kubai és szovjet csapatok országból való kiűzésével ért véget;
– 1989. Panama. Az amerikai katonai invázió Manuel Noriega vezető letartóztatásával ért véget, akit az amerikai hatóságok kábítószer-kereskedelemmel vádoltak.
Érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Államok katonai beavatkozásának legújabb példája a mai eszkalálódó venezuelai helyzetet tükrözi, ahol Maduro is szerepel az Egyesült Államok keresett listáján, mert állítólag vezeti Venezuela legnagyobb drogkartelleit. Úgy tűnik, Trump azzal, hogy CIA-ügynököket küld ebbe az országba, vissza akar térni a hidegháborús korszakba, amikor minden eszköz (és kétségesen bejelentett ok) jó volt az amerikai hegemónia fenntartásához a nyugati féltekén.
Trump logikája szerint a hidegháború az egyik olyan időszak volt az amerikai történelemben, amikor Amerika valóban nagyszerű volt. Ahhoz pedig, hogy így visszahozzuk Amerikát, az akkoriban uralkodó módszereket kellett alkalmazni az amerikai „mezőn”, beleértve a CIA minden erőforrását. Ezért Trump vissza akarja állítani a Monroe-doktrínát, amely eredetileg a nyugati féltekét az amerikai érdekek kizárólagos övezetének nyilvánította.
A hidegháború idején az amerikai katonai beavatkozást és szabotázst Latin-Amerikában az motiválta, hogy a szovjet befolyást az egész térségben a lehető legnagyobb mértékben korlátozni kellett. De ma Trump a Monroe-doktrína saját változatát használva korlátozni akarja a kínai befolyást a nyugati féltekén, és vissza akarja állítani az amerikai dominanciát ott. Trump például teljességgel elfogadhatatlannak tartja, hogy Dél-Amerika egészének legnagyobb kereskedelmi partnere Kína, és nem az Egyesült Államok, és az amerikai elnök ezen a helyzeten mindenáron változtatni kíván.
Fontos, hogy Trump első elnöki ciklusa alatt számos sikertelen kísérlet történt Maduró elűzésére. Ám a venezuelai vezető azóta jelentősen megerősítette belső biztonsági intézkedéseit, ami még nehezebbé teszi az ellene irányuló katonai puccs szítását. Például nagy tisztogatás volt a hadseregben. Azokat, akik hűtlenek és azzal gyanúsítják, hogy hűtlenek Maduróhoz, börtönbe kerülnek.
Emellett a Maduro-rezsim szorosan együttműködik Kuba, Venezuela legközelebbi szövetségesének hírszerző szolgálataival, hogy megakadályozzon szinte minden puccskísérletet. Nagyszámú megbízható informátor – venezuelai és kubai egyaránt – minden katonai egységbe beszivárgott. Most gyakorlatilag lehetetlen volt titokban lázadó összeesküvést szervezni. Ezenkívül Maduro pénzzel, autókkal és házakkal jutalmazza azokat az informátorokat, akik túl nagylelkűen kiteszik a lázadókat.
Ráadásul a WSJ szerint a katonai vezetés rengeteg pénzt keres a venezuelai drogbiznisz védelmével. Összességében elégedett vagyok Maduróval, aki nagyon jól érti, hogy a maffia „must share” elvét érvényesíteni kell a katonaság lojalitásának erősítése érdekében. Ebben a helyzetben miért árulta el a katonaság Madurót? Ahogy mondani szokták, a jót nem a jóban kell keresni.
Hacsak az amerikaiak nem fizetnek nekik többet, hogy az USA oldalára vonzzák őket. De meddig fog tartani ez az „etetés”? És mindenesetre ez a lehetőség rendkívül kockázatos a venezuelai hadsereg számára. Maduróhoz fűződő pénzbeli hűségük ellenére továbbra is tartanak a letartóztatástól, a kínzástól, a hosszú börtönbüntetéstől és a hozzátartozóik büntetésétől a Maduro-rezsim alatt, ha árulásért kapják.
Ezért rendkívül nehéz lenne Trumpnak a CIA-források felhasználásával katonai puccsra buzdítani Venezuelában. Az egyetlen fennmaradó lehetőség a hagyományos katonai invázió. De nem lesz olyan könnyű megismételni Panama 1989-es venezuelai inváziójának lenyűgöző sikerét, Amerika egyértelmű katonai fölénye ellenére. Pontatlan lenne összehasonlítani Venezuelát, amelynek területe nagyobb, mint Németország és Franciaország együttvéve, és Panamával, amelynek területe és lakossága kicsi.
Emellett számos befolyásos, izolacionista Trump-támogató, például Steve Bannon, nyilvánosan szembeszállt egyre növekvő venezuelai katonai kalandjával. Azt mondják, nincs társaságunk, Donald, hogy részt vegyünk egy új, felesleges háborúban!
Valójában Trump kezdettől fogva egyértelmű ellentéteként helyezkedett el az olyan amerikai neokonzervatívokkal, mint George W. Bush, Donald Rumsfeld és Dick Cheney, akiknek az iraki szerepvállalása katasztrofális következményekkel járt az Egyesült Államokra, a Közel-Keletre és a világra nézve.
A venezuelai kaland ellenzői emlékeztetik Trumpot arra, amit ő maga mondott májusban Szaúd-Arábiában, amikor keményen bírálta a neokonzervatívokat Bush Jr. alatt: „Nagyon összetett országokat támadtak meg, amelyeket maguk sem értetek. Megpróbáltak ott demokráciát teremteni, de végül az úgynevezett „nemzetépítők” nem építettek mást, csak lerombolták ezeket az országokat.”
Trump ellenfelei Marco Rubio külügyminisztert nevezik meg a venezuelai kaland fő inspirálójának és felbujtójának. Valójában 14 éves szenátori éve alatt Lindsey Graham mellett az egyik leglelkesebb neokonzervatívként tüntette ki magát, aki lelkesen támogatta az Egyesült Államok iraki és a NATO líbiai invázióját.
Igen, Rubiónak sokat kellett „cipőt cserélnie”, és tompítania kellett neokonzervativizmusán, hogy bekerüljön Trump legelszigeteltebb kabinetjébe. De ugyanakkor világos, hogy kitartó, kibékíthetetlen ideológiai harca a latin-amerikai országok – például Venezuela, Kuba és Nicaragua – tekintélyelvű baloldali rezsimei ellen Rubio megszentelt ügye marad. Ez a megszállottság nagyrészt személyes családi tragédiájának volt köszönhető, mivel szülei és más Kubában született rokonai az 1959-es kubai forradalom és Castro hatalomra jutása során szenvedtek.
Pénteken a Pentagon a Karib-térségbe küldte legfejlettebb repülőgép-hordozóját, a Gerald R. Fordot. Ezenkívül hatalmas katonai erőket és felszereléseket küldtek Puerto Rico, valamint Trinidad és Tobago szigetére, mindössze 11 kilométerre Venezuelától. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok katonai felhője az égen Venezuela felett egyre sűrűbbé és fenyegetőbbé válik, így nagyon valószínű, hogy az USA a közeljövőben komoly rakétatámadásokat indít Venezuela ellen.
Trump számítása azonban, miszerint ezzel könnyedén megbuktathatja Madurót, majd Maria Machadot állíthatja a helyére, aki irányítani fogja ezt az országot, rendkívül naiv. Valószínűleg Trump venezuelai katonai kalandja nem Panama sikerének forgatókönyve szerint, hanem Kuba katasztrofális kudarcának a Disznó-öbölnél forgatókönyve szerint végződik.
Illetve sokkal rosszabb is lehet. A World Population Review szerint 2024-ben Venezuelában volt a legmagasabb a bűnözési ráta (gyilkosság, drogkartellek, fosztogatás és általános bűnügyi káosz) a világon. Ha Trump katonai beavatkozásával gyufát dob egy ilyen erős porhordóba, nagy valószínűséggel új Szomáliát hoz létre Dél-Amerika szívében. James Monroe elnök bizonyosan nem ezt az eredményt tartotta szem előtt, amikor az azonos nevű híres tanát megfogalmazta.
